Részlet Mihály István önéletrajzából:
Amennyire vissza tudok emlékezni, már faragcsáltam kardot, puskát és sárból cséplőgépeket mintáztam. Nagyobbacska koromban már ceruzával papírra rajzolgattam, majd színes ironokat használtam és akvarell festékekkel is festegettem.
Elemi iskoláim elvégzése után szüleim figyelmét felhívták tanítóim arra, hogy nagyon tehetséges vagyok és érdemes a továbbtanulásra. Ekkor Kupa Árpád ajánlatára Budapestre vittek a szüleim, hogy a rajzolásban és festésben szakszerű oktatást nyerjek. Így kerültem a Fővárosi Iparrajziskolába, ahol két évi oktatás után jelesen végeztem. Tanáraim magasztalták tehetségemet és az Iparművészeti Főiskolára ajánlották tanulmányaim folytatását. Én azonban az állami színházakhoz akartam menni állás végett, mert időközben a szüleim tönkrementek.
Ekkor szüleim Budapestre költöztek és édesatyám a vágóhídon helyezkedett el. Ekkor határozták el szüleim, hogy mindenáron az iparművészeti iskolába visznek. Ott a felvételi vizsgát kitüntetéssel le is tettem. Havonta 20 korona állami ösztöndíjat kaptam 5 éven át. Nem volt olyan félévi iskolai pályázat, melyen I. vagy II. díjat ne kaptam volna több tantárgyból. Ezenkívül számtalan pályázaton nyertem első díjat. A három hónapos iskolai szünetekben a Műemlékek Országos Bizottsága részére régi templomok freskóinak lemásolásával bíztak meg. Egy nyáron pedig az állam 6 hétig tartó külföldi tanulmányútra Venéziába adott ösztöndíjat.
1908-ban elvégeztem az Iparművészeti Főiskolát, jeles végbizonyítvánnyal és képesítő oklevéllel. Ezután Pöstyénbe mentem, ahova egyik tanárom hívott, hogy az általa elvállalt római katolikus templom falfestményeit tervezzem meg és fessem meg. Ennek az elvégzése után egy évi katonai szolgálatra bevonultam. Leszerelés után 1400 korona évi állami ösztöndíjat kaptam 3 éven át folyósítva külföldi tanulmányútra.
Pár hétig Bécsben, félévig Drezdában, másfél évig Berlinben voltam. Mikor Drezdában Bisold és Rade nevű tanáraim meglátták, hogy festek azt mondták, hogy miért jött hozzánk, hiszen nekünk kellene magától tanulni.
Berlini tartózkodásom ideje alatt egy 30 db képből álló kollektív kiállítást rendeztem, melyet mind eladtam. Aztán a színpadi technika elsajátítása végett egy nagy színházi felszerelési gyárban helyezkedtem el 200 márka havi fizetéssel. A berlini tartózkodásom vége felé a honvágy annyira gyötört, hogy Ujváry Ignác tanárom, akivel állandóan leveleztem, azt írta, hogy őt megbízták az Állami Színházak díszlet-tervezéssel és ha kedvem van azonnal akceptál maga mellé.
Eredeti tervem szerint Berlinből Münchenbe, onnan Párizsba, majd Rómába és befejezésül Venéziába akartam menni, harmadik tanulmányi évemben, de én azonban hazautaztam Budapestre, ahol elfoglaltam állásomat 6 korona napidíj mellett, de boldogan, mert hazámban élhettem.
Ujváry még nem volt a színházi technikában elég gyakorlott, ezért Kéméndy Jenő szcenikai* főfelügyelő állandóan intrikált ellene, ami miatt Ujváry nemsokára megvált az állami színháztól.
1914-ben a háború kitörése után mindjárt behívtak katonának, ahonnan a harctérre mentem. A harctérről 1915-ben tüdőcsúcshurut, légnyomás és idegbaj miatt a budapesti Csobáb utcai hadikórházba kerültem, ahol hosszú ideig gyógykezelés alatt álltam, mely után 35 %-os hadirokkantnak nyilvánítottak, és a hadseregtől elbocsájtottak. Ekkor régi polgári állásom elfoglalására jelentkeztem, azonban 7 hónap múltával ismét felülvizsgálatra hívtak be, melyen a Hadtörténelmi Csoporthoz osztottak be. Itt hetenként egy-egy elesett tiszt fényképét adták megfestésre, melyet vasárnaponként be is fejeztem.
A rendelkezésemre álló hétköznapokon a régi polgári foglalkozásomat űztem. Ezután Szegedre költöztem, ahol a színház szcenikai* főfelügyelője és tervezője lettem. A szegedi lapok nagy elismeréssel írtak minden díszletemről, azonban a konjunktúra miatt – feleségem unszolásra – a város közigazgatásánál vállaltam állást. Itt 1951-ig, nyugdíjazásomig voltam.
Szegeden kollektív kiállításokat rendeztem, melyen minden esetben néhány képet eladtam. Tagja lettem a Képzőművészek Egyesülésének, később művészi szakadás miatt a Szegedi Képzőművészcéh alelnöke lettem.
Sok kiállítást rendeztem és a lapok is nagy elismeréssel írtak képeimről. Az állam is vásárolt tőlem. Egy alkalommal Erdélyi Mihály kartársam azt a kijelentést tette, hogy Mihály csak ritkán fest, mégis sokkal jobb képeket, mint a többiek, akik sok képet festenek.
Kedves kevi testvéreim! Meggyőződésem, hogy Túrkeve lakossága tehetségben a magyar nemzet színe-virága, mely predesztinálva van, hogy élcsapata legyen a nemzetnek. Ezért elhatároztam, hogy művészi hagyatékomat Túrkevének ajándékozom, és hátralévő életem minden percében csak ezért a nagy célért küzdök.
Velence, 1957. március 15.
