Élet az álomidő után

Péter László ausztráliai néprajzi gyűjteménye

Pintér László, aki élete egy részében Tatán lakott, 1969 és 1990 között Ausztráliában, az Északi Területen (Northern Territory) élt és Tennant Creek mellett, a Peko bányavállalatnál dolgozott. Látva és tapasztalva a helyi őslakos csoportok életének megpróbáltatásokkal teli mozzanatait, ősi anyagi kultúrájuk lassú eltűnését, életmódjuk negatív változásait, megérlelődött benne az elhatározás, hogy az akkori állapotból megpróbáljon valamit megőrizni és átmenteni a jövőbe. Ennek egyik lehetőségét egy gyűjtemény létrehozásában látta és ezt sikeresen meg is valósította.

Őslakos tárgyakból összeállított anyagának egy részét előbb Budapestre, a Néprajzi Múzeumba küldte, majd 1987-ig, több részletben, mintegy 420 tárgyat ajándékozott a tatai Kuny Domokos Múzeumnak. Ezeket a tárgyakat a tatai tanár Skoflek István tanácsai, útmutatása alapján viszonylag pontos dokumentációval is ellátta, így ez az anyag a hazai egyetemes néprajzi gyűjteményekben – Ausztrália tekintetében – kiemelkedő jelentőségűnek számít.

Az Északi Terület minden bizonnyal a kontinens legmostohább természeti körülményekkel bíró része: forró, száraz éghajlat, rendszertelenül érkező nyári esők, általános vízhiány, minimális tápanyagtartalmú talaj jellemzi. Az őslakosok még ilyen körülmények ellenére is mintegy 50000 éven keresztül, a természet tökéletes ismeretének köszönhetően sikeresen fennmaradtak és az ehhez tökéletesen alkalmazkodó anyagi illetve nagyon gazdag szellemi kultúrát hoztak létre.

Az európai gyarmatosítók megjelenése Ausztráliában az őslakosság rovására történt: földjeiket, ősi területeiket elfoglalták, az ott élő népességet kiirtották, elűzték, kiszorították, rezervációkba kényszerítették. Az új telepesek a kontinens „civilizálása” során, a földművelés és az állattartás érdekében jórészt kiirtották az eredeti növény- és állatvilágot, ami egyben az őslakosok életmódjának felszámolását is jelentette.

Az Északi Terület 12 kisebb-nagyobb rezervációval rendelkezik: ezek azok a területek, melyeket a fehér ausztrálok az őslakók számára tartózkodási helyként kijelöltek, jobbára ott, ahol sem az időközben egyre nagyobb tért hódító bányászatnak illetve a szarvasmarhát tartó farmereknek sem feleltek meg a helyi adottságok.

Tennant Creek környékén több őslakos közösség tagjai éltek családonként, a legfontosabb gazdasági és politikai egységnek tekinthető hordákba tömörülve. Az önálló hordákból tevődik össze a laza szerkezetű, azonos nyelvet vagy nyelvjárást beszélő nagyjából azonos kultúrájú és meghatározott földterületen élő törzs. A gyűjtő főleg a walbiri, illiaura, warramunga, pidjandjara és djingili törzsek képviselőivel találkozott. Az őslakosok közül legtöbben jó barátként tekintettek rá, sőt, egy idős warramunga pár fiává is fogadta őt.

Ausztrália őslakosai életterüket – több évezredes tapasztalataik alapján – legnagyobb mértékben a gyűjtögetés, vadászat illetve a partvidékeken és a nagyobb folyók mellett halászat révén tudták kihasználni. Ez az életmód gyakori helyváltoztatással jár: az éppen elérhető élelemforrás felkutatása, az állandó vándorlás ténye az őslakosok tárgyi anyagát is befolyásolja. Szükségszerű, hogy mindaz, amit magukkal kell vinniük, ne legyen túl nehéz, túl nagy és általában ne legyen túl sok tárgy. Ennek megfelelően az őslakosok egyedülállóan praktikus, célszerű és hasznos eszközkészletet alakítottak ki, amelynek szinte miden darabja alkalomadtán többféle szerepkörben is megjelenhet. Jó példa erre a bumeráng, amely a vadászaton kívül legalább hétféle egyéb módon is használható. A túl nehéz tárgyak, mint a magvak összetörésére, zúzására használt nagyméretű őrlőkövek az átmenetileg elhagyott táborhelyeken maradnak és a közösséget alkotó családok időről-időre visszatérve újból használatba veszik őket. Az a néhány nehezebb kőeszköz, csiszolókő, esetleg a tönkrement

fatárgyak (tál, pajzs) vagy a kőeszköz-készítés során keletkezett törmelék szintén a táborban marad és ha a közösség felbomlik, e táborok egy része elfelejtődik és a tárgyakat belepi a homok. Abból a több mint 30 lelőhelyből, ahol Pintér László a tárgyakat begyűjtötte, közel a

fele ilyen egy-egy vízmosás közeli, elhagyott régi táborhely volt.

A gyűjtőterület Tennant Creek környékére korlátozódik, mintegy 500 km-es körzetben. A terepbejárás mellett Pintér vásárolt, cserélt is tárgyakat, közvetlenül az őslakosoktól vagy Tennant Creek és Alice Springs boltjaiban, ahol távolabbi (pl. Arnhem Land, Queensland) vidékekről származó darabokhoz is hozzájutott.

A gyűjtemény több nagyobb és jó néhány kisebb tárgycsoportra bontható, amelyek java a mindennapi életet tükröző darabokat foglal magába. A rendszerezés és a közlés alapja az őslakók életének bemutatása volt, – tárgyaikon keresztül: a nők napi tevékenységéhez, a gyűjtögetéshez tartozó ásóbotok, fatálak vagy a férfiak alapfelszerelését képező vadászeszközök (hajítófák, bumerángok) és a fegyverek (buzogány, dárdahajító, dárda, pajzs) külön egységként szerepelnek. Az öltözködést a növényi rostból és szőrből sodort, okkerrel borított zsinegek, melyeket testük különböző részein hordanak.

A nyersanyagok (kőzetfajták, festékek, gyanta, gyöngyházkagyló-lapok) az egész kontinenst behálózó kereskedelmi kapcsolatokra is utalnak.

A pattintott és csiszolt kőeszközök nagy száma a gyűjteményben nem utolsósorban arra is rávilágít, hogy ezeket akár több évszázadon keresztül is használták szinte a mai napig: egyes típusok jelenléte több évezredre is visszavezethető. Ausztrália őslakosainak kultúrájában a néprajz és a régészet valóban szerves egységet képez, amelybe beletartozik az európaiakkal megjelenő fémeszközök használata is.

A kő-és fa-csurungák, a bekarcolt díszű kagylólapok a totemősökkel való kapcsolatuk révén szent tárgyak a hitvilágba engednek bepillantást, míg a varázsló tollból, szőrből és vérből készített papucsai vagy a rontásra használt „rámutató csontok” már a mágia birodalmába vezetnek. A szertartások, ünnepek alkalmával kerülnek elő a különleges viseleti darabok

(pl. a hajból sodort zsinegdíszek, emutoll-bokréták) illetve a zeneszerszámok.

A művészetet a tárgyakon látható díszítéseken kívül a kéregfestmények képviselik, még abban az esetben is, ha a festmény alapja már nem a fa kérge, hanem modern nyersanyag: a totemekhez, a teremtésmítoszhoz, melyben az Álomidőben élt ősökhöz fűződő legendás történetek még így is az ősi hiedelmek hűséges közvetítői.

Az egykori – a gyűjtés idején még bizonyosan létező – eszközkészítési technikákkal külön fejezet foglalkozik: itt olyan tárgyakat mutatunk be, amelyeken jól megfigyelhetők, hogyan és milyen eszközökkel állították elő őket. A turista-ipar árnyoldalait is megfigyelhetjük néhány tárgy anyagában, méretében, készítésének elnagyolt voltában, díszítésének az európai igényekhez igazodó kivitelezésében illetve az eredeti használatra való alkalmatlanságában.

Pintér László gyűjteménye éppen a megfelelő időben született meg – abban az átmeneti időszakban, amikor még hozzá lehetett jutni régi, míves darabokhoz, de már előtűntek a nem túl biztató jövő jelei. Ennek köszönhetően és a gyűjtő hozzáértése, lelkesedése révén sikerült egy olyan anyagot összeállítani, amely jól dokumentálja ezt a folyamatot.

Ausztrália őslakóinak az utóbbi néhány évtizedben sikerült eljutniuk odáig, hogy néhány, a népük számára alapvetőnek tartott és addig el nem ismert jogot kiharcoljanak, de ez még távolról sem biztosítja számukra az egyenlő bánásmódot a fehérekkel szemben és szinte semmiben sem kárpótolhatja az elveszett életeket, kultúrákat, nyelveket és azt a szabadságot, amelyet az eltelt évezredekben élvezhettek.

Bízom a jövőben, hogy a helyzetük számukra előnyösen változik és nem válnak a „civilizáció” áldozataivá, mint oly sok más nép.